A Ráday Könyvesházban mutattuk be nagy érdeklődés mellett Furman Imre Fegyverszünet című kötetét, amelyet Bujdos Attila ajánlott az egybegyűltek figyelmébe. Alább ezt a szöveget olvashatják.
A fegyverszünet: ajánlat és állapot. Ajánlat a békekötésre, a várakozás, a köztesség átélt állapotában. A verset író ember jelzi: fegyvertelen. Jelzi: amit ajánl, megtapasztalt, belső állapot. Írja és mondja: a fegyverszünetet benne is megkötötte a lét és a nemlét.
A csendesség súlyos szavai ezek.
Értsük jól: a fegyverszünet pontos kifejezés. Nem magyarázható fegyverletételnek, nem hallható önmegadásnak. Még akkor sem, ha az ajánlata: a véges ajánlata a végtelenek.
Furman Imre, új verseiben, többször megszólítja az istent. Nem a könyörgés, vagy az alázat hangját beszélik ezek a versek: az értelem keresi a magyarázatot, személyes tragédiákra, elrendezettségre. Okra, az okozat mögött, ahol lennie kell valaminek, akár van ott valami, akár nincs ott semmi, néven nevezhető. Furman Imre szerint: van. Nemcsak beszél hozzá, a kimondás kényszerével (ha hallgatni lehetetlen), de ábrázolja is: „Csúnya vagy. Ilyen."
Ezek az ő szavai.
Szabatos. Nincs benne harag, hiányzik belőle a számonkérés indulata. Ez a létezés reménytelenségének tárgyszerű hangja. Világlátás: a verset író ember, költői indulása óta nagy utat tesz meg, felfordul körülötte a világ, ő maga is forgatja, minden változik, kivéve talán a lényegi tapasztalatot: a sorsba vetettség, torkot kaparó keserűségének végső bizonyosságát.
Furman Imre ezt a tapasztalatot rögzíti, korai és új verseiben is. Személyes líra tehát az övé: akár nagy rendszerekről ír, akár alig észrevehető rezdülésekről, mindenben a költői „én" fogalmaz. Nem esik nehezére, nincs benne erőlködés: csendes, mormolásnál alig több ez a hang. Mint akinek kimondania mindenképpen fontosabb, mint az, hogy meghallják-e. Ránk bízza a döntést, nem erőlteti: nem az egyedüli igazság az övé (már ahol van felismerhető igazság), „csak" a sajátja: az ő szűrőjén már átment, ő már tudja, és így tudja. A személyesség, talán a nézőpont tudatos választása, talán a pályaív természetes következménye: bár Furman Imre költői indulása, és költői önazonosságának meghatározása ahhoz a lírikus nemzedékhez köthető, amelyik a költészet tárgyát elsősorban a közösség témáiban találta meg, Furman Imre valójában különutas. Mindenféle értelemben – és ezt most nem részletezném. Ha használja is a hagyományt, nem része annak. Minden megállapítás tehát: az övé, minden kijelentés a tényeken túl: ő maga. Amikor azt mondja: „ez: ilyen", azzal azt is mondja: „ez vagyok én".
Ez az ő – mindent a jó és a rossz mércéjével mérő dimenzión túli - minősége: a reflexióban a külső és a belső világ egyidejűsége, az iróniában a megváltoztathatatlan tudomásul vétele. A komolyság, ahogyan a tetteket értelmezi. A komolyság, amely a költőt, a magánembert és a közembert, valószínűleg egyetlen érdemi kapocsként összeköti.
A személyes líra: hihető, nincs okunk kételkedni, nem vagyunk kénytelenek mérlegelni: persze, igen, a világ így és ilyennek is látható. A Fegyverszünet világa egyébként sem sok teret enged a mérlegelésre – ennek a világnak a tere a létezés és a nemlétezés fegyverszünetének szűk tere, ez a világ: komor, sötét. Emberi és abszurd.
Ezt a tartományt népesítik be Roskó Gábor árnyaknál feketébb, arctalan alakjai. A versekét lefedő, azokénál konkrétabban, képszerűbben képtelen világ lenyomata az övé, amelyben – eleve elrendelésként - ördögnek ördög a gyereke, a madár a saját fiát tartja a karmai között, a festő a semmit festi a semmire, és a nyúl szorongatja a böllérkést. Az igyekezetnek sok értelmet nem kölcsönző, tétnélküli világ, amelyben az angyal kolbásszal kísért, koponyákat terem a fa, és gyilkos mosoly terül el a virág képén.
A fegyverszünet akarása, innen nézve is nagyon érthető.
